|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 7 találat | lapozás: 1-7 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Darvas Anna-Mária 2001. május 26.Domokos Pál Péter emlékét idéző műsort tartott Kolozsváron a Római Katolikus Nőszövetség május 23-án, a Szentegyház utcai székházban. Dr. Almási István népzenekutató méltatta Domokos Pál Péternek, a csángó nép nagy pártfogójának életét és munkásságát. /Darvas Annamária: In memoriam: Domokos Pál Péter. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./2007. június 4.Június 3-án értek véget Baróton az idei városnapok. A hivatalos megnyitón a testvérvárosok küldöttségeinek üdvözletét záporok szakították félbe. Könyvtáravató is volt. Véget ért a baróti téka ötéves kálváriája. 2002 óta ugyanis a városi könyvtár egyetlen szobányi felületre zsugorodott, a közel hatvanezres könyvállománynak több mint felét zsákokba csomagolva tárolták. A most felavatott tékában szabadpolcok, olvasó- és kutatóterem, világhálós hozzáférés várja az olvasókat. Beteljesült a tavaly nyáron 93 éves korában elhunyt Bodosi Dániel baróti festőművész álma: Barót festőjének a lánya, Darvas Annamária tanárnő összeállította édesapja több évtizedes munkásságát bemutató, Bodosi Dániel című albumot, amelyet most bemutattak Baróton, az Erdővidék Múzeumban. /Benkő Levente: Barót Napok: borúra derű. = Krónika (Kolozsvár), jún. 4./2009. szeptember 3.A Bodosi fivérek – Mihály, Dániel és Antal – kiemelkedő szakmai munkásságára és emberi nagyságára emlékeztek augusztus 30-án családtagjaik és Barót polgárai. Bemutatták a Bodosiak történetét, illetve a három ünnepelt életpályáját gazdagon illusztráló könyvet, s Erdővidék Múzeumában megnyitották a tizenhetedik század végétől Baróton élő családról szóló kiállítást. Bodosi Dániel (1913–2006) festőművészként alkotott maradandót, Bodosi Mihály (1909–2005) a magyar atlétikai válogatott tagjaként ért el nemzetközi sikereket, majd több évtizeden keresztül orvosként dolgozott, Bodosi Antal (1916–1992) ferences szerzetesként, majd papként teljesített szolgálatot, nevéhez fűződik a marosvásárhelyi Ady negyedi templom építése. Baróton a testvérek emlékét őrző táblát legfiatalabb öccsük, Bodosi András leplezte le. Az Erdővidék Múzeumában rendezett kiállítás anyagának zöme a hatalmas, tizenegy nemzedéket felölelő családfához kapcsolódik, de méltó helyet kapott benne a rengeteg családi fénykép, dokumentum, állami, szakmai és sportelismerés is. A baróti Bodosi fivérek: Mihály, Dániel és Antal című könyv születéséről szerkesztője, Darvas Anna-Mária vallott. /Hecser László: Emléktábla a Bodosi fivérek tiszteletére. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 3./2014. december 22.Elismerés a nemzet napszámosainakA Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) erdővidéki szervezete szombaton a Baróti Szabó Dávid Középiskolában díjazta az elmúlt évben, illetve évtizedekben lelkiismeretesen és sikeresen dolgozó tanárokat, tanítókat, óvodai alkalmazottakat, de nem feledkezett meg azokról sem, akik az intézmény munkáját segítették. Az ünnepséget vezető Dimény János iskolaigazgató a díjazás fontosságát hangsúlyozta. Mint mondotta, a tudásuk legjavát átadó, személyiségükkel nevelő tanároknak köszönetet kell mondani az elvégzett áldozatos munkáért: a jó szavak erőt adnak, hogy holnap is fáradhatatlanul, szívükben lelkesedéssel végezhessék feladatukat. A jelképes ajándék és a szál virág átvételére először Lőrincz Sándort szólították, aki az RMPSZ országos vezetősége által adományozott Apáczai-díjat az ősszel Szovátán a Teleki Oktatási Központban nem tudta átvenni. A múlt tanév végén nyugdíjba vonult, most életműdíjban részesülő Antal Izabellát Urák Gyöngyvér méltatta, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatóhelyettese a műszaki tantárgyak volt katedravezetőjének az oktatásban elért sikereit és a civil szférában végzett önzetlen munkáját emelte ki. Az oktatás szolgálatában díjat azok kaphatják meg, akik nem pedagógusként szolgálták az oktatás ügyét. Elismerésben részesült Antal László oktatómester, műszaki dolgozó, Demeter Éva főtitkárnő és Osváth Sándor műszaki dolgozó. Az év pedagógusa díjjal a 2013–2014-es tanévben kimagasló teljesítményt elért tanárokat tüntették ki. Elsőként a diákjaikkal nemzetközi sikereket elérő „éremkovácsok”, a múlt hét folyamán Bukarestben a minisztérium által is kitüntetett Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád matematikatanárok vehették át az elismeréseket. A laudálók köszönetet mondtak kollégáiknak, hogy a IX. B osztályos Kádár Attila és a végzős Szász Apolka révén a baróti középiskola bekerült az ország legnevesebb és legsikeresebb diákjait kinevelő tanintézményei közé. A két kitüntetett az iskola vezetőségének a sikerben játszott szerepét méltatta, de nem feledkeztek meg az erejüket meghaladva dolgozni akaró diákokról sem. Az év pedagógusa elismerésben részesült még Máthé Anikó (baróti Cimbora Óvoda), Gál Katalin, Gyulai-György Éva, Süketes János, Bán Annamária, Máthé Sándor (mindannyian a baróti Gaál Mózes Gimnázium tanárai), Andorkó Katalin (vargyasi Borbáth Károly Gimnázium), Nagy Zsuzsa (magyarhermányi Máthé János Gimnázium), Ilkei Júlia (Olaszteleki Általános Iskola), Balázsi Ilona és Szabó Csilla (bardoci Benkő József Általános Iskola). Kotecz József unitárius lelkész áldásában a tanárok, tanítók és óvónők áldozatos munkáját emelve ki úgy vélekedett, ha a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája, Erdővidék jövője biztosított. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 19.Átadták a Farkas Gyula EmlékérmeketA Magyar Tudomány Napja Erdélyben rendezvénysorozat keretében november 13. és 15. között a csíkszeredai a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen Matematika és informatika alkalmazásokkal című konferenciát tartottak, amelynek szervezésébe a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaság is bekapcsolódott. A rendezvényen tizedik alkalommal adták át a Farkas Gyula Emlékérmet – a díjat a matematikai és informatikai ismeretek terjesztésében és a tehetséggondozásban kiemelkedő eredményeket elért tanároknak ítélik oda, és nagy megtiszteltetésnek számít a szakmában. Az idei év díjazottjai Bíró Béla (Sepsiszentgyörgy), Darvas Anna-Mária (Barót) és Mátéfi István (Marosvásárhely) matematikatanárok. Szabadság (Kolozsvár) 2015. december 7.Erdővidéki pedagógusokat díjaztakA Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének erdővidéki szervezete szombaton díjazta a diákjaikkal különleges eredményeket elérő tanárokat, illetve a nyugdíjba vonult kollégákat és azokat, akik műszaki munkatársként szolgálták hosszú időn keresztül az oktatást. A szervezet helyi elnöke, Dimény János a legkiválóbb általános iskolások számára létrehozandó díj alapítására tett javaslatot. Üdvözlőbeszédében Dimény János úgy fogalmazott, ha a nemzet napszámosainak társadalmi megbecsülése egyre kevésbé érezhető, a szakmai szervezetekre hárul a felelősség, hogy a nemzedékek sorát hosszú évtizedeken keresztül legjobb tudásukkal tanítók munkáját elismerjék. „Ezeknek az embereknek, akik diákjaiknak csak adtak, adtak és adtak – nemcsak tudást, de emberségre is neveltek –, s a tehetségek felkarolásával hozzájárultak Erdővidék jobbá tételéhez, meg kell köszönnünk munkájukat.” A tehetségápolás a minőségi oktatás szolgálatában és a tanulók szakmai felkészítésében elért kiváló eredményekért kitüntető elismerésben részesültek a Baróti Szabó Dávid Középiskola matematika szakos tanárai: Darvas Annamária és Oláh-Ilkei Árpád, illetve a Gaál Mózes Általános Iskolában tanító Zajzon Csaba, valamint Kékesi-Keresztes Lujza Gita és Csog Orsolya középiskolai magyar szakos tanárok. Dimény János köszönetet mondott nekik, amiért a baróti középiskolában tehetségeket fedeztek fel, majd készítettek fel rangos országos és nemzetközi versenyekre, ahol nemcsak helytálltak, de az élmezőnyhöz tartoztak elért eredményeikkel. A díjazottak nevében Darvas Annamária mondott köszönetet az elismerésért, majd Eötvös József fiának, Eötvös Lórántnak írt levelének részletét felolvasva, kiválóságaink megbecsülésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Kotecz József felsőrákosi unitárius lelkészt az ünnepség a nemrég lezajlott Prima Primissima-díjátadóra emlékeztette: itt is azok munkáját ismerték el, azokat emelte a nemzet a magasba, akik életük során tudásuk átadása mellett közel tudtak kerülni diákjaikhoz, s őket tisztességre, hűségre és nemzetük szeretetére nevelték. Életműdíjban részesült Balázsi Ilona (Erdőfülei Általános Iskola), Bartha Imre (Baróti Szabó Dávid Középiskola), Bálint Erzsébet (Bölöni Farkas Sándor Általános Iskola), Csog Adél (Erdőfülei Általános Iskola), Dimény Katalin (Cimbora Óvoda), Süketes Irma (Gaál Mózes Általános Iskola). A 2014–2015-ös tanévben az oktató-nevelői tevékenységben elért sikerekért elismerésben részesült Dombora Enikő (Cimbora Óvoda), Máthé Julianna (Borbáth Károly Általános Iskola), Bitai Gyöngyi (Máthé János Általános Iskola), Egyed Ildikó (Gaál Mózes Általános Iskola), Kolumbán Álmos (Erdőfülei Általános Iskola) és Fazakas Attila (Benkő József Általános Iskola). Az oktatás szolgálatában-díjjal azokat ismerik el, akik nem pedagógusként, de munkatársként segítették a tanintézmények működését; idén a Baróti Szabó Dávid Középiskola műszaki dolgozóját, Dávid Pált tüntették ki. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. szeptember 13.A kréta körül: Iskolát igazgatott, közösséget épített (Tevékeny nyugdíjas lesz Dimény János)A negyvenes éveik elejét taposó, illetve az annál fiatalabb erdővidékiek számára Dimény János maga az „igazgató úr”: a Baróti Szabó Dávid Középiskola napokban nyugalomba vonult igazgatója a kilencvenes évek elejétől huszonöt esztendeig állt a tájegység legjelentősebb tanintézménye élén. Legnagyobb sikerének azt tartja, hogy az évek alatt jó tanári közösséget sikerült kovácsolnia, segítségükkel kiemelhette a középszerűségből az erdővidéki alma matert, egykori diákjaik tucatjai nemhogy felsőfokú végzettséget szereztek, de soraikból tudományos kutatók és egyetemi oktatók is kikerültek. A nyugdíjas évek sem telnek majd eseménytelenül, ígérte: a Romániai Magyar Pedagógusszövetség munkájában vállalna továbbra is feladatot, a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítványon belül pedig tehetségápolással foglalkozna. – Beszélgetésünkre készülve olvastam el az Ezüstgyopár-díj átadása alkalmával volt tanárkollégája, Tatár Zsuzsanna által írt méltatást, amelyben nemcsak Önről, hanem a szintén hosszú ideig tanár-igazgatóként dolgozó édesapjáról és tanítónő édesanyjáról is megemlékezett. Mennyire játszott szerepet a családi példa abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? – Szüleim példája annak ellenére nagy hatással volt rám, hogy láttam, a tanárélet nem könnyű. Édesapám a háborúban utásztisztként szolgált, és csak hároméves fogságából hazatérve lett testnevelő-orosz szakos tanár. Alig vette feleségül édesanyámat, s helyezkedett el mindkettejük szülőfalujában, Komollón, máris áthelyezték. 1953-tól Papolcon, majd 1958-tól Ozsdolán laktunk, ahol 1964-ben végeztem el az általános iskolát. Én még gyermekként elhatároztam, hogy magam is testnevelő szakos tanár leszek, és a középiskola után – a Kézdivásárhelyi elméleti líceumban, a mai Nagy Mózes Elméleti Líceumban végeztem – a Marosvásárhelyi tanárképző főiskola frissen indított magyar nyelvű testnevelői szakára felvételiztem. – Időben is meglehetősen nagy utat járt be, amíg gyermekkori álmát megvalósította. Kérem, elevenítse fel ennek állomásait. – Nem sikerült a felvételim Marosvásárhelyre – csak utólag tudtam meg, azt a csoportot az ASA labdarúgói számára indították. Nem adtam fel, a szakmában, a nagybaconi általános iskolában helyezkedtem el, ahova időközben áthelyezték a szüleimet. Csak fél évet tanítottam, mert kértem, vigyenek el katonának, majd újból felvételiztem – ez alkalommal Nagyváradon próbálkoztam –, de az őszire „megmAradt” egyetlen helyre nem engem vettek fel. Nagybacon következett ismét, majd egy év múlva, 1971-ben Boda János „elcsalt” Barótra, mondván, taníthatok, mellette látogatás nélkülin elvégezhetem az egyetemet. Ez ideig-óráig megfelelt nekem, de 1973-ban úgy döntöttem, nem hagyom magam, s Bukarestbe felvételiztem – ezúttal sikerrel. Az egyetemen jól éreztem magam, a tanáraim is szerettek, marasztaltak, találnak számomra helyet a testnevelés-módszertani tanszéken, de én haza akartam jönni. Évfolyamelsőként választottam a megye egyetlen helyét, Papolcot. Tetszett volna, mert ott gyermekeskedtem, keresztapám is ott lakott, gyerekük nem volt, engem meg sajátjukként szerettek, fogadtak volna szívesen. Már az is el volt rendezve, hogy Zágonban focizhatok, ám két kollégám kedvéért – mert akkor sem ment egyszerűen a címzetes állások betöltése –, illetve menyasszonyom, a szintén testnevelési egyetemen tanuló Olga miatt végül másként döntöttem. – Néhány esztendő múlva intézményvezető lett: miként történtek akkor a kinevezések? – Szerettem tanítani, 1980-ban felajánlották, legyek pionírparancsnok, elvállaltam, mert így felszabadult egy fél állás, s feleségem is munkához juthatott Nagybaconban, nem kellett naponta ingáznia Kisbaconba és Magyarhermányba. A parancsnokságot letudtam azzal, hogy kirándulni vittem a gyermekeket, ám a tisztséggel együtt járt az aligazgatóság is, azaz kénytelen-kelletlen az adminisztrációs munkában is részt kellett vennem. Négy évvel később azt sem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kineveztek igazgatónak. – Majd 1990 után következett Barót... – Igen. A változás után szerettem volna a szakmai szempontból legkiválóbb helyre, Székelyudvarhelyre a pedagógiai líceumba kerülni. Úgy véltem, sokat tehetnék azért, hogy a jövő nemzedék tanítóival megszerettessem a testnevelést, és jó alapokat biztosítsak számukra, legyen, amit továbbadniuk. Jó szakmai előéletem volt, ismertek is, minden elő volt készítve, ám – mint oly sokszor az életben – a feleségem szava lett a döntő sorsunk alakulásában. Kis zárójel: 1988-ban elhatároztuk, a zöldhatáron keresztül elhagyjuk az országot. Állás lett volna mindkettőnknek, lakásunk is, a csempésszel el volt minden intézve, elmentünk, s minden kedvezően alakult, csak át kellett volna sétálnunk a határ másik oldalára, mégis visszafordultunk, mert Olga meggondolta magát. Megjegyzem, ezt azóta sem bánom! Szóval, nem mentünk Székelyudvarhelyre sem, mert a feleségemet az általános iskola akkori igazgatója, Süketes János meggyőzte, jobb lesz nekünk Baróton, a szüleinkhez közel. – Időben már nagyon közel járunk a középiskolai igazgatósághoz. Miként került tisztségbe? – Iskolakezdésre készültem, a tornateremben tettem-vettem, amikor az egyik kolléga azzal jött, hogy tantestületi gyűlést tartanak, s menjek be. El nem tudtam képzelni, mit akarnak, ezért azt mondtam, semmi közöm az ő gyűlésükhöz, én az általános iskolának vagyok a tanára. Harmadszorra már a hozzám közel álló Barabási Ildikót küldték, aki meggyőzött, menjek csak be, mert ha nem, még sokáig ott tartják őket, s már nagyon unja. Ahogy voltam, egy viseletes trikóban beültem az utolsó padba, s tíz perc múlva arra ébredtem, én vagyok az igazgató. Választás volt, de alig négy-öt ellenszavazatot kaptam, a többiek egyként támogattak. – Milyen feladatok várták, illetve miként fogott munkához? – Hat év tapasztalatom volt, de azért teljesen más egy községi iskola igazgatójának lenni. Gondolkodtam is, mi legyen első lépésem. Az aligazgatóval, György Jánossal végigjártuk a tantermeket, számba vettük, mi lenne a legsürgősebb tennivaló, s lévén szeptember 13., készülni kezdtem az évnyitóra. Az esemény reggel kilencre volt meghirdetve, de a „diák urak” csak tizenegy környékén voltak hajlandóak megjelenni. A hivatalos ügyintézésben sokat segített az akkor kerületi tanfelügyelőként tevékenykedő Boda János, magam részéről fő feladatomnak azt tartottam, hogy a kilencvenes évek elején beköszöntő nagy szabadságból visszavetessek, s helyette tanulásra, munkára nógassam az ifjúságot. Sokan úgy érezték, nekik jár az, hogy az iskola területén cigarettázzanak vagy hogy az érettségin könyvből másoljanak – lett is visszhangja a szigorításnak! Szerencsém volt, hogy a régi tanárok helyét a Vargyasi és bardoci iskolákból érkező remek pedagógusok vették át – csak néhányukat említsem: Darvas Annamária, Vass Csilla, Bálint Ünige, Csomor Júlia, Bartha Imre és Kiss Aranka –, akik társak voltak, és sokat tettek azért, hogy hírnevet szerezzünk Erdővidéknek. – Az Ön személyéhez köthető a középiskola névadása is? – Nem, a névadás még Nagy Rozália nevéhez fűződik. Én is nagyon örvendek, hogy amikor lehetővé vált, hogy nagyjainkról nevezzük el iskolánkat, Baróti Szabó Dávidra esett elődeim választása. Emlékszem a névadó ünnepségre: szép esemény volt. Az iskola hagyományainak megteremtéséből viszont kivettem a részem. A kilencvenes évek elején csak a nagykorúsítási szertartás különböztetett meg a többi tanodától, nagyon szerettem volna, ha a kör bővül. Ebbe a sorba illeszkedett a tehetséges diákokat jutalmazó Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány létrehozása – ez is elődeim érdeme –, az iskolacsengő átköltöztetése és új köntösbe való illesztése, majd 1993-ban a mi műhelyünkből került ki a zirci III. Béla Gimnázium által adományozott anyagokból készült, Csibi Klára, Lukács Enikő és Barabás Sára keze munkáját dicsérő zászló, és külön története van az 1994-ben felavatott Baróti Szabó Dávid-, illetve Gaál Mózes-szobornak. Iskolánk büszkesége a György Benedek által készített székely kapu és az Erdővidék nagyjainak emléket állító kopjafaerdő is. A végzős osztályok kezdtek el tudós elődeink emlékére egy-egy kopjafát állítani, majd arra kértük őket, ne a számukat bővítsék, hanem kis plaketteket helyezzenek el a már meglévőkön. Az elsőre például az Apáczai Csere János-plakett került, amelyet Jecza Pétertől kaptam ajándékba. Ide sorolnám még a Moyses Mártonunk tiszteletére emelt emlékművet is: fontos, hogy fiataljaink tudjanak arról, kik voltak elődeik, kik azok, akiknek erkölcsi példáját is követhetik. – Térjünk egy kicsit vissza: szívesen meghallgatnánk a szoborállítás történetét! – Előbb bazaltból képzeltük el, de senki sem akarta vállalni a bajlódást a kemény kővel. Sikerült végül megnyernünk a szentegyházi Bodó Leventét, aki a feladatot nagy kihívásnak tekintette, s terveivel mi is elégedettek voltunk. A Mikóújfaluból hozott szürke és vörös andezit mintadarabok megfelelőnek bizonyultak, már szinte kezdődött is a munka, de hatott könyvelőnk, Boér Piroska érvelése, mely szerint iskolaudvarra nem való kőből készült alkotás – mégiscsak gyerekek rohangálnak, csintalankodnak –, a szobornak bronzból kell készülnie. Bodó Levente megkönnyebbülten sóhajtott fel, mi pedig nekifogtunk az alapanyag beszerzéséhez. Olyan összefogást azóta sem láttam Baróton és Erdővidéken! Minden tanuló összeszedte az otthon fellelhető, beolvasztásra alkalmas fémhulladékot, segítettek a véndiákok is, egy öreg bányász elárulta, az ötvenes években a Technika-telep modernizálásakor a régi elbontásával nem foglalkoztak, egyszerűen betemették, ott pedig rengeteg volt a réz, úgyhogy nekifogtunk ásni. 516,9 kilogramm fémet szedtünk össze, amiből négyszázat a két szoborhoz használtunk fel, mi adtuk a tejgyár falán elhelyezett Beke-emléktábla anyagát, és még másoknak is segítettünk, sőt, ha jól tudom, még most is akad egy kisebb táblára való – jól gazdálkodtunk tehát. Bodó Levente alkotásai 1994-re készültek el, és igazi ékei iskolánknak. – Huszonöt év távlatából visszatekintve mi a véleménye, jól döntött-e, amikor a kilencvenes évek elején Baróton mAradt? – Ha a Pedagógiai Líceumban folytatom a munkámat, talán ma másként, más szemléletmód szerint oktatnák tanítóink a testnevelést, ezáltal pedig valahol hatást gyakoroltam volna nemcsak iskolámra, de akár az egész erdélyi magyarságra is. De sokkal kézzelfoghatóbb az, amit Baróton kollégáimmal közösen elértünk. A kilencvenes évek elején sok tekintetben lenézett iskola volt a miénk, ám ezt mára sikerült megváltoztatnunk. Akkor, a kezdetekkor például nem vettek be a magyar középiskolások matematikai tantárgyversenyébe, s arra kényszerítettek, hogy négy hasonlóan perifériára szorított iskolával külön versenyt hozzunk létre. Ma már nincs, miért lenézniük, mert olyan matematikusok kerülnek ki padjainkból, akik a műszaki egyetemeken és akár külföldön a kutatásban is megállják helyük. Évente legalább négyen-öten mennek az orvosi és gyógyszerészeti egyetemre, fizikusaink és kémikusaink vannak, tanáraink közül sokan itt tanultak, de színészünk, képzőművészünk és irodalmárunk is akad. Örvendek, hogy ezt a munkát végezhettem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy Erdővidéket szolgálhattam. – A nyugdíjas évek csendesek lesznek és pihenéssel telnek, vagy folytatódik az aktív élet, és további feladatokat vállal? – Szó sincs arról, hogy hátradőlnék. Szeretnék többletmunkát vállalni a Romániai Magyar Pedagógusszövetségben, melynek országos elnökségi tagja is vagyok, illetve a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány tehetséggondozó programját fellendíteni. Sok olyan fiatal van, akik tehetségesek, ám ahhoz, hogy sikeresek legyenek, pártfogás és némi támogatás szükséges – nekik segítenék. – Utódjára, Urák Gyöngyvérre milyen kihívások várnak? – Örvendek, hogy az aligazgatóasszony vállalta a tisztséget, mert az elmúlt tíz esztendőben, míg helyettesem volt, bizonyította: rátermett és jó szervező. A legnehezebb kihívása az állandó reformmal való megküzdés lesz: az elmúlt huszonöt esztendőben huszonkét miniszter váltotta egymást, s mindegyik meg akarta váltani a világot, reform reformot ért. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a dzsungelben! Meggyőződésem: Urák Gyöngyvérnek van elég ereje és kitartása, hogy sikerüljön mindez. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-7
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
